Értékelve van, hogyha "férfiak" vagyunk?

Azt mondanám, hogy egyértelműen el van várva. De sajnos nem feltétlenül gondolom, hogy eléggé értékelve is lenne. Pedig az lenne az ideális, hogy értékelve legyenek a férfiak, ha megteszik azt, hogy értéket teremtenek, határozottak, megvédik a családjukat, pénzt keresnek, és biztonságot teremtenek a saját családjuknak vagy a párkapcsolatukban. Akkor ezt hangsúlyozzuk: ez tök jó, és büszkék lehetnek magukra.

Érzelmek elfojtása és érzelmi stabilitás, mi a különbség?

A sírás nem egyenlő az érzelmi instabilitással. Ez nagyon fontos.

Az érzelmi stabilitás azt jelenti, hogy képes vagy kezelni az érzelmeidet. Ez nem azt jelenti, hogy elfojtod őket. Mondok egy példát:

Biztos sok férfi szereti A Gyűrűk Urát. Nézzük meg Aragorn vagy Samu karakterét. Sírnak? Persze, hogy sírnak. Sokszor. De közben elviszik a gyűrűt Mordorba, és közben segítik a társadalmat. Igen. Tehát nem az a lényeg, hogy ne sírjunk, vagy hogy ne éljük meg az érzelmeinket, hanem az, hogy tudjuk kezelni őket.

Miért van szükség negatív érzelmekre?

Az érzelmek arra lettek kitalálva, hogy megéljük őket.

Ha evolúciósan nézzük, akkor azért vannak, hogy jelezzenek számunkra valamit. Ha szomorú vagyok, az jelez számomra valamit: például hogy ami volt, az értékes volt – tehát keresek majd még olyat, mondjuk egy szakítás után. Ha szégyent élek meg, az azt jelzi, hogy egy bizonyos szituációban legközelebb nem biztos, hogy ugyanúgy kellene cselekedni – lehet, hogy jobban fel kell készülni egy vizsgára, nem előbb beszélni, aztán gondolkodni, stb.

És óvnak is minket! Ha például ott vagy a villamos előtt, a villamossínen, és a villamos 30 km/órával közeledik feléd, és 5 méterre van tőled, akkor én szeretném, hogy félj. Mert csak így tudod megmenteni magadat.

Mi történik, ha sokáig nem veszünk tudomást ezekről a negatív érzelmekről? Nem éri meg nem foglalkozni velük?

Az érzelmek – főképp a negatív érzelmek – sajnos úgy működnek, mint a nátha.

Mit jelent ez? Ha azt mondom, hogy nem vagyok náthás, és elmegyek edzeni, bemegyek dolgozni stb., akkor az ötnapos nátha kéthetesre nyúlik. Ha pedig annyira tagadom, hogy azt mondom, hogy biztos nem vagyok náthás – sőt, be is bizonyítom, hogy nem –, és lefutok egy maratont, akkor abból könnyen lehet egy jó kis tüdőgyulladás. Így működnek a negatív érzelmeink is.

Ha szomorúságot élek meg, és azt elfojtom, akkor hosszú távon több negatív érzelmet élek meg. Ezt konkrét kutatások is bizonyítják – nem akarok most a kutatások részleteibe belemenni –, de bebizonyosodott: ha negatív érzelmeket élek meg, és elfojtom őket, és azt mondom, hogy „nem, én nem élek meg negatív érzelmeket”, hanem csak „happy thoughts, happy thoughts, pozitív gondolatok, pozitív gondolatok”, akkor lehet, hogy rövid távon jobban érzem magam, de hosszú távon biztosan nem.

Rövid távon igazad lehet. Rövid távon tényleg jobban érzed magad, de hosszú távon nem – mert nem dolgoztad fel azt a bizonyos dolgot. Ha nem éljük meg őket, elhatalmasodnak rajtunk – még akkor is, ha nem vesszük észre. Tehát éljük meg az érzelmeinket.

Honnan tudhatom, hogy visszafojtom az érzelmeimet?

Minden ember elfojt.

Pont. Szóval nincs olyan, aki nem. Csak az a kérdés, hogy mennyiszer, hányszor, milyen minőségben.

De, hogy valami konkrét példát is mondjak, ha valaki tudja magáról, hogy nagyon érzelmes, de az elmúlt egy hónapban semmilyen érzelmet nem élt meg – közben tudja, hogy fájdalmas dolgok történtek vele, például kirúgták a munkahelyéről –, akkor lehet, hogy valami nincs rendben.

Illetve természetesen az elfojtás egyik jele lehet, hogy függői leszünk dolgoknak, akkor is, ha egyébként nem jelentenek effektíve boldogságot.

Miért éri meg megélni, és feldolgozni az érzelmeinket?

Mert ezt hasonlóan működik, mint a mesékben a kincs megszerzése. Ha úgy döntesz, hogy most felveszed a kardot, és megküzdesz a sárkánnyal, önként szembenézel a fájdalommal, a szomorúsággal, a veszteséggel, akkor utána mindig ott van a kincs: a megnyugvás, a béke, mindenféle visszacsatolás arról, hogy ezt tényleg megérte.

Mindig fontos, hogy feldolgozzuk az érzelmeket. Feldolgozzuk azokat a történeteket, amik velünk történtek. Ezért fontos megélni a szomorúságot: mert rövid távon fáj, de hosszú távon nem. És ez azért is jó, mert ha megéljük a szomorúságot – visszacsatolva az előző gondolatokhoz –, akkor egyre bátrabbá válunk.

A mentális egészség, a depresszió és az öngyilkosság kapcsolatairól sokat tudni, de hogyan függ össze mindez az érzelmek elfojtásával?

Az esetek nagyon nagy százalékában nem azt akarja az ember, hogy öngyilkos legyen – csak nem akarja azt az állapotot érezni, amit éppen érez. Sokan mondják: „Nem akarok élni.”

Ilyenkor pszichológusként fontos megérteni, hogy ez mit jelent pontosan. És nagyon sokszor kiderül, hogy nem arról van szó, hogy nem akarnak élni, hanem arról, hogy nem akarják ezt az állapotot.

Minél inkább kiadjuk az érzelmeinket, annál kisebb az esélye, hogy elfojtunk dolgokat. Minél kevesebbet fojtunk el, annál nagyobb az esélye annak, hogy javul a mentális egészségünk.

Minél inkább javul a mentális egészségünk, annál kisebb az esélye, hogy depressziósak vagy öngyilkosok leszünk.

Mi a helyzet, azokkal, akik nem akarják elfogadni, ha a férfiak „gyengék”?

Ha valaki nem tudja elfogadni, hogy a férje, a férfi, akit szeret, a barátja érzelmes is tud lenni, az az ő nehézsége – mert minden ember kerülhet nehéz helyzetbe.

És ha már történelmi vagy mitológiai példákat hozunk: az Ószövetségben például ott van Noé esete. Nagyon szeretem az ilyen történeteket, ezért is hozom fel. Ott például Noé összeszedte a családját, felvitte őket a bárkára, férfiként cselekedett, még el is mondta a társadalomnak, hogy „Figyeljetek, bánjátok meg a bűneiteket, gyertek velünk.” Nem tették. Mindegy – ő feltette őket, megcsinálta, az emberiség túlélte. Tök jó.

Aztán van egy jelenet, amiről kevesen beszélnek: a Biblia leírja, hogy Noé később részegen fekszik meztelenül a sátrában. Egy igazi férfi is hibázhat – és ez rendben van. Ez teljesen rendben van. Ha ezt valaki nem tudja elfogadni – férfi, nő, barát, feleség –, az nem a másikról szól, hanem arról, aki ezt nem tudja akceptálni.

Kin múlik a változás? - A férfiakon, hogy jobban megnyíljanak, vagy szinte lehetetlen megnyílni úgy, hogy a közeg megbüntet, ha nem vagy elég erős?

Kutatások bizonyítják, hogy egy kapcsolatban, ahol csak két ember van, ha csak az egyik teszi lehetővé az érzelmi biztonságot – ha csak az egyik empatikus, elfogadó és őszinte –, az is elég lehet ahhoz, hogy a másik is „bevonódjon”, és ő is empatikussá, őszintévé, elfogadóvá váljon. Tehát gyakorlatilag, akár a férfiak, akár a társadalom tudatos lépéseket tesz, arra a másik oldal is reagálni fog.

Mit tudunk tenni egyénekként, hogy mindez a felfogás változzon, hogyan érzékenyítsünk?

Csak el kell kezdeni – bárhol, ahol lehetőség van rá.

Ha elmeséled egy barátodnak ezt a projektet, vagy csak annyit mondasz egy ismerősödnek, hogy „Figyelj, egy pszichológus ezt mondta egy interjúban – próbáld ki”, az már rengeteget számíthat.

Teremtsünk olyan biztonságos, elfogadó közeget, ahol ezt meg lehet élni. Mondd neki: „Figyelj, én itt vagyok. Ha szeretnéd, meghallgatlak. Itt vagyok, szívesen ott vagyok neked, beszélj nyugodtan az érzelmeidről.”

„Tudom, hogy ez neked nehéz. Ha nem szeretnéd, az is rendben van. Csak tudd, hogy itt vagyok, és bármikor felhívhatsz.”